82/1. A hivatali váróterem — A kompenzációs teadélután

A rézkarok nem rántották a mélybe az Antikváriust, csupán egyetlen udvarias, de ellentmondást nem tűrő lendülettel talpra állították, majd a hátsó szoba felé fordították. A korábban tömör vakolatnak látszó falrészen most egy keskeny, sárgaréz pántokkal ellátott ajtó állt résnyire nyitva. Mögötte nem porszagú pinceraktár, hanem egy meglepően kényelmes, vakítóan tiszta, apró váróterem körvonalai derengtek fel.
Az Antikvárius bizonytalan léptekkel haladt előre. A helyiség közepén álló kis asztalon egy gőzölgő teáscsésze várt rá, mellette porcelántányéron egyetlen darab, tökéletesen szimmetrikus, rézszínű keksz pihent. A Hivatal szigora a jelek szerint a végleges leltárba vétel pillanatában sem nélkülözte a bürokratikus vendégszeretetet.
– Kérjük, foglaljon helyet az átsorolás előtti várakozóban – szólalt meg egy monoton, fémes hang a falba épített sárgaréz tölcsérből. – A kabátgombok beolvasztása és a cserealkatrész véglegesítése három percet vesz igénybe.
A férfi óvatosan leült a bársonykárpitozott székre. A zsebében megbúvó miniatűr rézszemüveg ekkor halkan megrezrent, és a lencséjén át a szemközti üres képkeretben vörösen derengő, tízjegyű sorszámok kezdtek peregni.
Az ajtó mögül ekkor egy lassú, ritmikus óramű-kattogás indult el, amit egy halk, fémes kaparászás kísért a küszöb felől.