79/3. A csuklókarperec — Karbantartási prémium

A gőzölgő csapóajtó nyílásából nem aranypénzekkel teli láda vagy hivatali dicsérő oklevél emelkedett ki, hanem egy bársonnyal bélelt, apró réztálca. Mr. Henderson hátrahőkölt, de a kíváncsiság és a bürokratikus kötelességtudat felülkerekedett bennfentes félelmén. A tálcán csupán egyetlen tárgy hevert: egy precízen gravírozott, apró számlap, pontosan olyan, mint amilyet az imént csatolt a saját csuklójára.
„A prémium… egy kiegészítő leltári tétel?” – suttogta megrökönyödve, miközben a karján lévő szerkezet hirtelen tompa kattanással megállt a nullán.
Abban a pillanatban a padlódeszkákból finom, rugós sárgaréz karok pattantak elő. Mielőtt Henderson felfoghatta volna a helyzetet, a mechanika gyengéd, de ellentmondást nem tűrő nyomással a csapóajtó sötét nyílása felé terelte. A miniatűr hasonmás, amelyet az imént húzott fel a rézkulccsal, kiegyenesedett az asztalon. Kisimította papírmasé zakóját, magabiztos léptekkel Henderson bőrfotelébe sétált, és kézbe vette a hivatali töltőtollat.
A csuklószámláló kiürült lapján a fogaskerekek utolsó gőzszisszenéssel beégették a végső státuszt: CSEREKÉSZ. Mr. Henderson ekkor megértette a karbantartási prémium valódi természetét. A Központi Irattár nem jutalmazott – csupán automatizálta a lassuló munkaerőt. A rézkarok lassan leeresztették őt a fogaskerekektől morajló alagsori szervizaknába.
A csapóajtó bezárult. Odafent az új Henderson munkához látott. Ekkor a gőzhajtású csőposta halk füttyel egy kék mintás hengert ejtett az asztalra.