77/8. A központi elosztó — Hivatali rangsorolás

Az antikvárius büszkén húzta ki magát a görgős székben, amint a sárgaréz kar visszahúzódott a falba. A térdére nyomott sárga viaszpecsét kétségtelenül a legmagasabb biztonsági fokozatú átlépési engedélyt jelképezte. A terem túlsó felén hatalmas, rézcsövekből álló pneumatikus elosztórendszer zakatolt, pontosan úgy, mint egy gigantikus hivatali szívverés.
A fémes csengő másodszor is megszólalt. A padlóba süllyesztett láncrendszer halk kattanással rákapcsolódott a szék tengelyére, s lassan megindította a férfit a terem közepén magasodó, lépcsőzetes íróasztal-piramis felé. Az antikvárius elégedetten bólogatott: a hivatali ranglétra fizikai megtestesülése pontosan úgy festett, ahogyan azt a leltározási szabályzat névtelen lábjegyzeteiből kikövetkeztette.
Ahogy közeledett a piramis alsó szintjéhez, egy automata tintatollakkal szerelt gépkar nyúlt ki a mennyezetből, és serényen feljegyzéseket karcolt a kabátjára csattintott réztábla mellé. Az antikvárius meg sem rebbent a tintapöttyök láttán; a felsővezetésnek mindig is tűrnie kellett a bürokrácia elkerülhetetlen lenyomatait.
A szék azonban nem lassított az elnöki pulpitus előtt, hanem egy hirtelen váltóállítással a selejtezőcsatornák és a gyorspostai feladóközpont közötti elágazáshoz gördült. Egy nehéz, szivacsos szorítópofa emelkedett ki a padlóból, s határozott mozdulattal rögzítette a szék keretét. A sötét csatornanyílás felől fémes kaparászás és egy egyenletesen ketyegő számláló hangja szűrődött ki.