73/8. A mentaillatú viasznyom — Automatizált iktatás

A gőzszagú levegőben halk villanással suhant le az elülső nyomódúc. A nehéz, sárgaréz alkatrész fémes marással ütött bélyeget a kinyújtott ingujj csuklórészére. A pecsétviasz azonnal megszilárdult, halvány mentaillatot árasztva a zúzóhengerek fölött.
Mr. Henderson elővette mellényzsebéből az ezüst fogantyús nagyítóját, majd egészen közel hajolva megvizsgálta az elmosódott feliratot.
– A nyomásszög kielégítő – állapította meg halkan, miközben a konzol alatti szerkezet éles kattanással elreteszelte az íróasztal jobb oldali fiókját. – Igaz, a tintatartó dőlésszöge most már három fokkal eltér a szabványostól, de ezt a harmadik iktatási fázisban korrigálni szokták.
A csuklópánt hirtelen meglazult, épp annyira, hogy a látogató visszanyerhesse az egyensúlyát, és lehuppanhasson a lebegő íróasztal szélére. A hengerek csikorgása azonban nem csillapodott: a számláló réztáblája zörögve ugrálva 00074-re váltott, s a fogaskerekes tengely egy oldalirányú sínen húzta tovább az egész felépítményt.
Az új csarnokrészben falba süllyesztett iktatórekeszek ezrei húzódtak a magasba. Az automata daru egy apró, sárgarézből öntött csengő kíséretében megállt egy sötét nyílás előtt, ahonnan fémlemezes irattartó nyúlt ki lassan a magasban lebegő íróasztal felé.