67/7. A leltár lezárása — Automata műszakváltás

Az ajtó fölötti sárgaréz csengő éles tónussal meglendült, s a küszöbön megjelent a várt alak. Nem gyanútlan vásárló volt, és nem is kószáló érdeklődő. A vízhatlan köpenyt viselő férfi kimért, szinte teljesen mechanikus léptekkel masírozott a számlálóhoz, vállán egy sárgaréz fogaskerekekkel kivert, nehéz bőrtáskával.
Az íróasztalhoz bilincselt antikvárius megkönnyebbülten sóhajtott fel, abban a reményben, hogy a Hivatal hivatásos karbantartója végre leállítja a túlbuzgó iktatórendszert. A szerkezet azonban nem torpant meg. A mennyezetből aláereszkedő karok ünnepélyes lassúsággal kioldották az asztali szorítókat, majd egyetlen lágy, gördülékeny ívben a helyiség közepén álló főtalapzatra emelték a tulajdonost. A viaszpermetező fúvóka rögtön finom ködöt vont az arca köré, dermedt, de kiváló üzletvezetői mosolyt csalva a vonásaira.
A jövevény megállt az íróasztal előtt, lecsatolta bőrtáskáját, és szó nélkül beült a még meleg tölgyfa székbe. A szekrényből előbukkanó rézkarok szakszerűen az íróasztalhoz rögzítették a csuklóit, miközben a tölcsérből felrecsegett a záróhang:
– Műszakváltás elfogadva. Az új antikvárius bevételezve. A tárlat leltára hiánytalan.
Mr. Henderson a kirakat üvege mögül, változatlanul kifogástalan tartással üdvözölte új szomszédját. A falra szerelt számláló elégedett kattanással nullázódott le.
Az esőáztatta utca túloldalán, a gázlámpa sárgás fényében ekkor halk zörgéssel megállt egy sötét, zárt bérkocsi, amelynek ajtaján egy vésett réztábla csillant meg a homályban.