67/1. A ketyegő zsebóra — Rendíthetetlen pontosság

A reggeli napfény ferdén világította meg a kirakat hűvös üvegét, ahol Mr. Henderson és az antikvárius makulátlanul sima viaszábrázattal, derűs bizakodással tekintett a külvilágra. Míg az utcán a gyalogosok elismerően bólintottak a Hivatal által támogatott, élethű viaszcsoport precizitásán, az eladótér csendjét csupán a küszöbnél pihenő réztokos zsebóra ütemes ketyegése törte meg.
A csilingelő ajtócsengő halk rezgése kíséretében egy zöld kalapos, élre vasalt kabátos férfi lépett be az üzletbe. A Posta küldönce volt az, aki a napi leltári nyomtatványok kézbesítésére érkezett, s a padlón heverő órát meglátva azonnal leharcolt tisztességtudattal hajolt le érte.
– Elnézést a zavarásért, uraim! – szólt hátra a kirakat felé a postás, miközben óvatosan felvette a halkan ketyegő szerkezetet, és a pultra helyezte. – A bejáratnál felejtették ezt a finom mívű darabot. A pontosság manapság ritka erény, kár lett volna érte.
Mivel a kirakatban álló alakok nem mozdultak – elvégre a prémium kiállítás részét képezték –, a küldönc a megszokott hivatali türelemmel várt a pult előtt. Az üzletben uralkodó patyolattiszta rend és a gőz halvány, cikóriaillatú párája kifejezetten megnyugtatólag hatott rá. A pult szélén álló sárgaréz iktatóállvány ekkor halk kattanással egy új, üres adatlapot csúsztatott elő a fiókból.
A postás mosolyogva nyúlt a tollért, hogy igazolja a küldeményt, miközben a padlódeszkák alatt egy vékony, polírozott rézkampó kezdeti, szinte észrevehetetlen mozgásba lendült.