66/8. A kirakat csöndje — Leltározott örökkévalóság

A rézfogazású ajtó csikordulva emelkedett fel, s mögötte nem egy rejtett raktár, hanem maga a főutcára néző kirakat belső fala tárult fel. A padlóba épített fogaskerekek precíz ritmusban kezdték hátrafelé tolni a négy tölgyfa állványt, egyenesen a bevilágított üvegmögé.
Mr. Henderson és az antikvárius immár makulátlan, fénylő viaszbevonattal, tökéletesen merev testtartásban görgetőztek a kirakat frontvonalába. A negyedik tétel, az írnok, még utolsó mozdulatával is lelkesen nyújtotta előre a leltári nyomtatványt, mintha csak az örökkévalóságnak szánt bemutatót tartaná.
A csappantyúk kattantak, a fúvókák visszahúzódtak a mennyezetbe, és az iktatórendszer homlokzatán egy apró réztábla fordult át. A vésett felirat elegánsan hirdette a járókelőknek: „Rendezett polgárok – Élethű viaszcsoport a Hivatal támogatásával. A megtekintés díjtalan.”
Az utcán megálló első kíváncsi gyalogos elragadtatással nyomta az orrát a hűvös üvegre.
– Micsoda mesteri munkásság! – suttogta csodálattal. – Esküdni mernék, hogy az az ősz úriember még pislogni is megpróbál.
Az iktatórendszer kasszája elégedett csengetéssel dobott ki egyetlen rézbilétát az automata bejárati nyílásba. A bolt küszöbén ekkor halk csilingeléssel gurult át egy magára hagyott, réztokos zsebóra, amely egyenletesen ketyegett a kihalt eladótérben.