64/7. A leltári selejtezés — Automatizált váltás

A súlyos koppanás után a perforált papírszalag lassan kiszabadult a nyílásból, és lágyan felpöndörödött a tölgyfa asztallapon. Az antikvárius dühösen, mégis tehetetlenül meredt a frissen nyomtatott, még gőzölgő piros tintával pecsételt utolsó sorra.
„Tétel #847: Belső berendezés. Megnevezés: Üzletvezető (korrodált ízületek, túllépett válaszidő). Státusz: Automatizált selejtezésre kijelölve.”
– Ez képtelenség! – sziszegte az antikvárius, de a tiltakozás elakadt a torkán. A nyakán lévő korrekciós pánt gyengéd, de megingathatatlan fémérintéssel szorította hátra a fejét.
A sárgaréz karok nem oldották ki a selyemszalagokat; ehelyett kimért, szinte ünnepélyes mozdulatokkal összehajtogatták a férfi karjait a mellkasán, pontosan úgy, ahogyan egy értékes, de elavult kiállítási bábut szokás elcsomagolni. Az íróasztal lapja halk gőzfúvás kíséretében hátrafelé megdőlt, és a szekrény mélyén szélesre tárult egy embernagyságú, sötétbársony bélésű fülke. A mechanika nem rosszindulatból cselekedett – csupán a legszigorúbb leltári hatékonyságot követte.
A rugós szerkezet zökkenőmentesen tolta be a megbénult antikváriust a szekrény mélyére. A mahagóni ajtók halk kattanással záródtak be, miközben a bolt homlokzatán a mechanikus tábla magától átfordult: „Új vezetőség alatt. Nyitás a következő szállítmány érkezésekor.”
Az utcán ekkor halk, fémes kaparászás visszhangzott: egy megviselt, sárgaréz csatokkal lezárt utazóláda gördült a küszöb elé.