64/5. A nyakpánt illesztése — Anatómiai szinkron

Az állóóra tompa kongással ütötte el a negyed hármat. A mahagóni szekrényből előnyúló kárpitozott nyakpánt nem teketóriázott tovább: egyetlen halk, szisszenő mozdulattal az antikvárius nyaka köré simult, majd elöl finom rézcsattal rögzült.
Az öregúr felvonta a szemöldökét. A tartása abban a pillanatban tökéletesen egyenessé vált, megszüntetve azt a hanyag görnyedtséget, amellyel az elmúlt negyven évben a ritkaságokat tanulmányozta. A kárpitozás bársonyos volt, és meglepően kellemes támaszt nyújtott a csigolyáinak.
– Hát, ami az ergonómiát illeti, a Posta nem fukarkodik a részletekkel – mormolta a férfi, bár a feje most pontosan tizenkét fokos szögben hátrahajolva rögzült.
Mielőtt azonban megpróbálhatta volna kikapcsolni a pántot, a ládából kiemelkedő sárgaréz kar újabb feladatot hajtott végre. Megragadta a kezében lévő porceláncsészét, és milliméteres pontossággal az antikvárius ajkához emelte. A meleg, ánizsillatú főzet szinte magától folyt le a torkán, miközben a gép gondoskodott róla, hogy egyetlen csepp se csöppenjen a mellényére.
Amikor a csésze kiürült, a szekrény mélyén egy apró rézcsengő szólalt meg. A bejárati ajtó nehéz zárja magától kattant egyet, és a kulcs nagyot csikordulva fordult el, belülről zárva be a boltot. A teáskészlet szélén lévő kis réztábla átfordult, felfedve egy újabb gravírozott feliratot: „A vendéglátás befejeződött. Kezdődik a műszak.”