64/2. Az iktatókönyv lapjai — Hivatalos félreértés

Az antikvárius megigazította a hajtókáját, s elégedetten bólintott az elé toluló iktatókönyv láttán. A csomagot nyilvánvalóan a Városi Posta legújabb, kísérleti automata futárszolgálata kézbesítette, amely nem csupán átadta a küldeményt, de azon nyomban elvégezte a helyszíni adminisztrációt és a belépő zóna portalanítását is.
– A bürokrácia végre utolérte az ipari forradalmat – állapította meg halkan, miközben előszedte zsebéből a tintatollat. – Noha a gőzkibocsátás némi veszélyt jelent a ritka könyvek papírjára, az igyekezet mindenesetre dicséretes.
Amint a toll hegyével megérintette a sárgaréz keretbe foglalt pergament, a láda belsejéből kerekek csattogása hallatszott. A rugós kar nem visszahúzódott, hanem finom mozdulattal ráfonódott az antikvárius csuklójára. A szorítás meglepően gyengéd volt, épp olyan, mint egy buzgó, ám határozott hivatalnok kézfogása.
A nyomásmérő mutatója átlendült a zöld mezőbe, a henger tetején lévő réztölcsérből pedig halk gőzfúvás kíséretében egy lyukasztott kartonlap emelkedett ki. Az antikvárius a szabad kezével kiemelte a cédulát.
A papíron nem a küldemény sorszáma állt, hanem egy pontos lista az antikvárius öltözékének tömegéről, a lap alján a következő felirattal: „1. számú tétel: Feldolgozásra alkalmas alany. Várakozás a második fázisra.”
Az antikvárius értetlenül bólintott. Nyilvánvalóan téves kalibrációról volt szó; a postai masina összetévesztette a címzettet a bevételezendő áruval.
A láda ekkor mély, ütemes dübörgésbe kezdett, s az oldalán egy újabb rézretesz pattant ki.