64/1. A viaszosvászon láda — Nyugtalanító szállítmány

Az antikvárius megtorpant a küszöb előtt, és finom, frissen olajozott fejrázással méltatlankodott. A postai küldeményeket ritkán kézbesítették közvetlenül a bejárati ajtó belső oldalára, pláne olyan szerkezeteket, amelyek meleg párát és ütemes sziszegést árasztottak a gondosan söpört padlóra.
– A postaszolgálat minősége elszomorító – jegyezte meg magában, s miközben igazított egyet az élére vasalt hajtókáján, óvatosan megkocogtatta a csomagot a sétapálcájával.
A fekete viaszosvászon alatt tompa, fémes kongás válaszolt. A láda tetején sem feladó, sem címzett nem szerepelt, csupán egy apró, csiszolt réztábla, rajta a 64-es sorszámmal. Az antikvárius lehajolt. A csomó felbontása meglepően könnyen ment; új lencséi kristálytisztán mutatták a vászon alatt rejtőző rézszalagokat és a sárgaréz szelepeket.
Amint a borítás lehullott, egy henger alakú, rézpántos tartály tárult fel. A tetején lévő nyomásmérő mutatója ritmikusan táncolt a piros jelzés határán, miközben az aljából apró rézkefe nyúlt ki, s elszántan dörzsölni kezdte a küszöb repedéseit.
– Rendkívül figyelmes mechanizmus – bólintott elismerően az antikvárius. – Bár a takarítás időzítése nem teljesen elegáns.
A láda ekkor halkan rándult egyet, és a homloklemezéből egy finom rugós kar tolta előre a beérkezett küldemények iktatókönyvét.