63/2. A cikóriaillatú aromadoboz — Megnyugtató félreértés

Az antikvárius nem szeretett kapkodni. Előbb komótosan lehajolt a padlón pihenő rézhengerért, megtörölte azt a mellénye szélén, majd alaposan megvizsgálta a rajta lévő finom, gravírozott vájatokat. Nyilvánvalóan egy korai gőzhajtású teafőző-szabályozó vagy aromadoboz alkatrésze volt; a környékbeli polgárok gyakran hagytak nála hasonló háztartási szerkezeteket abban a téves hitben, hogy felbecsülhetetlen értékű műtárgyak tulajdonosai.
A pulton pihenő mahagóni doboz közben halk kattanással nyugtázta a gőzkibocsátást, s a finom párafelhő levendula- és meglepő módon pörkölt cikóriaillatot árasztott. Az antikvárius elégedetten bólintott. A látogató idegessége teljesen alaptalan volt: a tárgy csupán egy túlbonyolított, önműködő párásító lehetett, amelyet a legutóbbi iparkiállításról importáltak a gyanakvóbb gyűjtők számára.
Óvatosan közelebb lépett, és a rézhenger kúpos végét a doboz szélén végighúzódó keskeny illesztéshez illesztette. A fém apró kattanással a helyére ugrott, mintha mindig is oda tartozott volna. A tompa ütődések ritmusa ekkor megváltozott, és a mahagóni tetején lévő vastag lakkozás lassan áttetszővé vált, felfedve egy belső, sűrű folyadékkal telt kamrát.
Az antikvárius visszatette pápaszemét a mellényzsebébe, majd elrakta a pultról a tekintélyes összegű bankjegyet. Amikor a hátsó szoba ajtaja felé indult, a doboz mélyéről mély, fémes gurgulázás hallatszott, s a sötétedő kirakatüvegen egy apró, vörösen izzó fénypont tükröződött vissza.