62/3. A másodlagos iktatókar — Időzített félreértés

A kaparászó hang forrása egy apró, sárgaréz ingaszerkezet volt, amely egy finom krétahegyet hordozott a végén. A szerkezet nem várt türelmetlenül: a miniatűr kar azonnal kiemelkedett a láda gyomrából, s nekilátott egy milliméteres pontosságú hálóskálát rajzolni a friss, ibolyakék pecsétnyom fölé.
Mr. Henderson közelebb lépett, s tudományos arccal igyekezett leplezni zavarát.
– Ez kétségkívül egy tizenkilencedik századi haditengerészeti szerviz-automata – magyarázta magabiztosan, bár hangja kissé megbicsaklott. – A krétarajz a hamisított leltárak automatikus érvénytelenítésére szolgált a szelesebb tengeri utak során.
Az ellenőr azonban nem hatódott meg a magyarázattól. Előhúzta második, még kisebb zsebóráját, és hideg kimértséggel az inga mozgásához igazította a szeme alatti optikát. Az inga ugyanis nem balról jobbra lengett, hanem a fizika törvényeinek fittyet hányva, tökéletes köröket írt le a levegőben, óramutató járásával ellentétesen.
– A műhely padlózata minimálisan lejt a keleti fal irányába – sietett a segítségére az antikvárius, miközben próbált a láda és az ellenőr közé óvakodni. – Ez teljesen megszokott egy kétszáz éves épületben.
A krétahegy ekkor hangos reccsenéssel megállt a bordó könyv borítójának közepén, majd egyetlen, precíz számsort vésett a bőrkötésbe: 17:48. A láda fedele ezután hatalmas csattanással magától lezárult.
Az ellenőr lassan elrakta mindkét zsebóráját, majd felírta a számot saját jegyzettömbjébe. Az audit nem fejeződött be, csupán átlépett a végtelenített időhurok-iktatás szakaszába. A sarokban álló óra halk sziszegéssel újabb fogaskereket forgatott be a kulcslyuk mögé.