60/6. A zárt ajtó protokollja — Automatizált vendéglátás

Az antikvárius mozdulatlanná dermedt ujjakkal állt a gőzölgő csésze felett, miközben Mr. Henderson határozott léptekkel az ajtóhoz sietett, és megpróbálta lenyomni a nehéz sárgaréz kilincset. A szerkezet meg sem mozdult, mintha a fal szerves részévé vált volna.
– Úgy tűnik, a vendégszeretet a mechanika nyelvén nem opció, hanem kötelezettség – állapította meg Mr. Henderson szokatlanul száraz hangon, s közben a zár kulcslyukába pillantott, ahol apró, fogazott reteszek zárták el a fényt.
Az antikvárius köszörülte meg a torkát, bár homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg. Sietve felvette a finom porceláncsészét, mintha a tea elfogyasztásával azonnal megoldódna a helyzet.
– Nyilvánvalóan a beépített teakultúra-zár protokollja – magyarázta magabiztosnak szánt, ám kissé remegő hangon. – A viktoriánus kor mérnökei nem bízták a véletlenre a jómodort. A rendszer addig nem engedi távozni a látogatót, amíg a felszolgált frissítő el nem fogy. Teljesen ésszerű, ha kissé tolakodó szociális mechanizmus.
A teáskanna alatti rézlemezen a ketyegő fogaskerék hirtelen megállt, és egy újabb, még apróbb réztábla csusszant elő a szerkezetből. Henderson közelebb hajolt, hogy elolvassa a friss feliratot.
– „A fogyasztás fennmaradó ideje: három perc. A késedelem automatikus karbantartási ciklust von maga után” – olvasta fel.
Ekkor a galéria sarkában álló állóóra mutatói hirtelen veszett sebességgel kezdtek forogni visszafelé.