60/2. A szinkronizált állóóra — Álcázott jeladás

Mr. Henderson óvatosan hátralépett, kezét a zsebében felejtett egyetlen hiányzó penny hűlt helyén pihentetve. Az antikvárius viszont nem mutatott rémületet; épp ellenkezőleg, szakértő mosoly terült el ráncos arcán. Lassan a tölgyfa óratokhoz sétált, majd megkocogtatta a megvilágított sárgaréz golyót a cipője orrával.
– Semmi ok az aggodalomra, Henderson – jelentette ki magabiztosan, miközben szemüvegét az orrnyergére tolta. – Ez csupán egy késői, 1888-as szinkronizációs mechanizmus. A nagyobb londoni galériák annak idején pneumatikus rézvezetékeken keresztül kapták a greenwichi alapütést. A golyó csupán egy régi hálózati impulzusvezető, ami a padló kiszáradása miatt szabadult el.
Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel. A bürokratikus automata zaklatása után egy jól dokumentált, tizenkilencedik századi technikai hiba szinte pihentetően hatott az idegeire. Az antikvárius már a száraz törlőrongyért nyúlt, hogy folytassa a mellszobor portalanítását, bizonyítva, hogy a helyzet ura.
A fojtott ketyegés azonban hirtelen ritmust váltott. Az állóóra számlapja alatti kis faragott ajtó halk reccsenéssel kinyílt, ám kakukk vagy miniatűr inga helyett egy keskeny, perforált papírszalag bukkant elő a sötét belső térből. A szalag akadozva, de megállíthatatlanul tekerőzött kifelé, egyenesen Henderson lábfeje felé.
Az antikvárius mosolya fagyottá vált, a törlőrongy pedig kiesett a kezéből.