59/8. A vakolati leltár — Hivatalos átminősítés

Az antikvárius nem habozott: megragadott egy fóliáns méretű enciklopédiát, és tőkeáttételként a komód alá feszítette. A korhadt tölgyfa csikordult egyet, majd pár hüvelyknyit előredőlt, szabaddá téve a fal tövében rejtőző rézdobozt. A kaparászó hang forrása nem valamilyen egerésző kártevő volt, hanem egy vékony, sárgaréz mechanikus kar, amely lázas sebességgel gravírozott apró gótikus betűket a vakolatba.
– Leltári hiányhelyreigazítás folyamatban – sziszegte a számlázóautomata, miközben a periszkóp fénysugara sárgáról éles kékre váltott.
Mr. Henderson, aki időközben sikeresen kiszabadította a lábát az iktatókönyvek szorításából, döbbenten figyelte, ahogy a fali gravírozás egy régi tengerészeti raktárbejegyzéssé formálódik. A felirat szerint a hátsó szoba nem antikvárium, hanem a Haditengerészet 1894-es széntartalék-telepe, a szobában tartózkodó személyek pedig nem kereskedők, hanem engedély nélkül tartózkodó fűtősegédek.
– Ez képtelenség! – méltatlankodott Henderson. – Én könyvelő vagyok, ő pedig műkereskedő!
A gépet nem hatotta meg a tiltakozás. A rézdoboz apró csapóajtaja kipattant, és egy vörös bársonnyal bélelt fém tálca tolult ki belőle, egyenesen az antikvárius cipője elé. A tálcán egyetlen, patinás sárgaréz szénlapát hevert.
A padló alól ekkor újabb baljós, gépi kattanás visszhangzott.