59/6. A szimulált kazántér — Archívumi fűtés

A műszer szapora kattogása hirtelen elhallgatott, helyét egy súlyos fémkar éles csattanása vette át. A lánctalpas automata sárga fénysugara elmozdult a falról, és mérnöki pontossággal világította meg Mr. Henderson megizzadt homlokát.
– Túlzott oxigénfelhasználási pótdíj felszámolva – közölte a fonográf meglepően udvarias, dallamos hangon.
A papírszalag ekkor egyetlen rántással meglódította Hendersont. A férfi cipője tehetetlenül csúszott végig a viaszolt parkettán, míg végül a csapóajtó rézpántos peremének ütközött. Felkészült a legrosszabbra – a tomboló parázsra és a szénporos pokolra –, ám a zuhanása hirtelen felakadt. A nyílásból nem tűz, hanem bőrkötésű, vaskos főkönyvek sűrűn egymásra tornyozott oszlopa emelkedett ki, megállítva őt a rés felett.
Az antikvárius gyanakvóan közelebb lépett, és az orrát piszkáló gőzbe szagolt. Odalent, a padló alatti sötétségben egy apró, rézből készült füstölő dohogott, ami némi aromás illóolajjal szimulálta a kazánok nehéz szagát.
– Ez nem is öntöde! – lihegte Henderson, miközben próbálta kiszabadítani a lábát két szorosan egymáshoz préselt iktatókönyv közül.
– A Haditengerészeti Levéltár gőzfűtésű gyorsarchiváló részlege – korrigálta a gép bürokratikus hűvösséggel. A fémkar villámgyorsan lecsapott, és egy piros viaszpecsétet nyomott Henderson nadrágjának szárára. – A tűzveszély látszatának fenntartása nyolcvan százalékkal növeli a befizetési hajlandóságot.
A csapóajtó aljából ekkor egy újabb mechanikus kar nyúlt ki, kezében egy apró, felhúzható sárgaréz csengővel.