57/1. A teáscsésze ritmusa — Kalibrált ébredés

A piros jelzőfény halk szisszenéssel aludt ki, s a B-4-es szektor fojtogató olajszaga egyetlen szempillantás alatt illant el. Mr. Henderson az antikvárium selyemtapétás hátsó szobájában állt, és elégedetten simította le a mellényét. A délutáni napfény hatszögletű foltot vetett a polírozott mahagóniasztalra, pontosan ott, ahol a ezüst teáskészletnek pihennie kellett.
– Remek időnk van a délutáni frissítőhöz, nem gondolja? – kérdezte Henderson, miközben végtelenül pontos, kimért mozdulattal emelte fel a porcelánkannát. A könyökénél finom, alig hallható halk kattanás kísérte a mozdulatot, mint amikor egy jól olajozott retesz a helyére ugrik.
Az antikvárius a sarokban ülve egy vastag, bőrkötésű katalógust lapozott. Hüvelykujja minden egyes lapozásnál hajszálpontosan három másodperces szünetet tartott, gépies ritmusban haladva a megsárgult oldalak között.
– Valóban, Mr. Henderson. A szoba páratartalma ideális, a tealevelek kiáztatási ideje pedig pontosan négy perc és tizenkét másodperc – válaszolta az antikvárius, miközben tekintete rezzenéstelenül követte a betűsorokat.
Semmi sem utalt az irattár mélyén maradt sárgaréz csipeszekre vagy a számláló ketyegésére. Mindketten úgy viselkedtek, mint két tiszteletreméltó úriember, akik egy békés délutánt töltenek a megszokott falak között. Henderson kiöntötte a gőzölgő italt; a borostyánsárga folyadék egyetlen tévedő csepp nélkül ért a finom porceláncsésze belső karimájáig.
Ám amint az antikvárius a csészéért nyúlt, a tálca szélén fekvő, polírozott ezüst cukorfogó magától összekoccant, és egy apró, összehajtogatott papírcsíkot dobott a csészealjra.