55/1. A teadélután rendje — Mesteri mozdulatlanság

A selyemtapétás szalonban a teáskannák halk fütyülése jelentette a legfőbb izgalmat. Mr. Henderson és az antikvárius a terem közepén álltak, karjukat elegáns, kilencvenfokos szögben behajlítva, tenyerükön egy-egy nehéz ezüsttálcával. A szervírozás rendje szigorú szabályokhoz igazodott: teljesen mozdulatlanul kellett megvárniuk, míg a szalonmester jelt nem ad a teáskészlet felvonultatására.
– Pompás a tartásuk – jegyezte meg a szalon tulajdonosa, miközben végigsétált a vastag szőnyegen, és elégedetten megkocogtatta Henderson könyökét. – Egyetlen rezdülés, semmi felesleges gesztikuláció! A mai pincérgárda igazán tanulhatna önöktől fegyelmet.
Henderson gondolatban megkönnyebbülten sóhajtott, ám a nyakcsigolyái mögötti szerkezet csupán egy finom, halk kattanást engedélyezett. Az antikvárius szeme sarkából a terített asztalokat figyelte: a vendégek békésen csevegtek a finom porceláncsészék felett, mit sem sejtetve arról, milyen emberfeletti feszítettség kellett a tálcák tökéletes egyensúlyban tartásához.
A délutáni napfény lassan átvonult a márványpadlón. Minden a legnagyobb rendben haladt a patinás fogadáson, a szalon békéjét csupán egyetlen apró részlet zavarta meg: az antikvárius mellkasából halk, ritmikus ketyegés szűrődött ki, valahányszor a légy rászállt a keményített inggallérjára.
A szalonmester elégedetten bólintott a teljesítmény láttán, majd a tálalóasztalon felejtett egy apró, fényesre polírozott rézkulcsot.