54/5. Az óraütés ritmusa — Prémium kalapácsok

A rézkulcs száraz csikorgással illeszkedett a foglalatba. Henderson gerincén fagyos bizsergés futott végig, amint a hideg fém bekapcsolódott a belső szerkezetbe. Első kattanás. Az antikvárius szeme tágra nyílt, de megmerevedett szája már nem tudott sikoltani; a feszítőrugó hatalmas erővel rántotta hátra a vállait. Második kattanás. A prémium minősítő bélyegző selyme csillogott a mellkasukon, miközben a szerkezet addig tekerte az acélorsót, míg a fogaskerekek pattogva egymásba nem szorultak.
– Ez a megdicsőülés – próbálta megnyugtatni magát Henderson a belső gondolataiban, várva, hogy a platform végre a szalon rivaldafényébe emelje őket.
Ám az acélfogazatú rögzítőszerkezet nem engedett. A platform nem felfelé indult, hanem egy nehéz, öntöttvas váz belsejébe csúszott. Fejük felett nem a teázó hölgyek mosolya, hanem egy monumentális, öntött sárgaréz harang sötétedő belső íve tárult fel. A felderítő szonda téves diagnózisa valóban nem selejtre ítélte őket: a szigorú tömörségi teszten azért kaptak prémium besorolást, mert az anyaguk pontosan elbírta a folyamatos becsapódásokat.
Nem kiállítási díszpéldányok voltak, hanem a toronyóra ütőkalapácsai.
A fogaskerék kioldott. A felhúzott rugó elszabadult, s a két alak tehetetlenül vágódott a bronzfalnak. Hatalmas, tiszta kongás rázta meg a teret. A csengés még hosszan zúgott a sötétben, miközben a váz alján egyetlen elszabadult, apró sárgaréz fogaskerék gurult végig lágyan a kövezeten.