54/4. A felderítő szonda — Téves diagnózis

A csiszolt üveglencséből kiáramló hűvös fénysugár végigpásztázta az antikvárius lakkozott gombjait és Henderson mozdulatlanba dermedt gallérját. A szondázó fény nem leplezte le a bennük szorongó emberi zavart; a szerkezet belső optikája a frissen olajozott alkatrészeket és a merev tartást a legmagasabb minőségi kategóriaként regisztrálta. Henderson próbált volna diszkréten pislantani, ám a lencse hideg reflexe azonnal megakasztotta az akaratlagos mozdulatot. A padlólemez megbillent, s az emelő platform lágy sziszegéssel repítette őket tovább a teázó hölgy selyemszoknyájának magasságába.
Egy polírozott sárgaréz vizsgálókar nyúlt ki a burkolat réséből, s finom, kristályhegyű tapintójával megkocogtatta az antikvárius hátlapját. A tiszta, csengő akusztika tökéletes rezonanciát jelzett a gépezet számlálójának.
– A Prémium Osztályra soroltak – sziszegte az antikvárius a fogai között, miközben a mérőkar egy apró, selyemszövésű minősítő bélyeget nyomott a vállára. – Nem a kohó várt ránk, Henderson. A gépezet a kiállítás díszpéldányaiként tart számon bennünket.
A megnyugtató félreértés azonban csak addig tartott, míg a vizsgálókar vissza nem húzódott, átadva helyét egy vastag, acélfogazatú rögzítőszerkezetnek. A felderítő optika fényköre kihunyt, s a hirtelen csöndben csupán egy súlyos, felhúzásra kész sárgaréz kulcs lassú, fémes csikorgása hallatszott, amint a hátukba vágott foglalat felé közeledett.