53/7. A szalonóra figurái — Bársonyos végkifejlet

A megbillent fémlemez egyetlen zökkenéssel csúsztatta őket a rácsos ajtó mögötti sötétségbe. Henderson elszántan felkészült a kénes megsemmisülésre, ám a zuhanás meglepően rövid ideig tartott: az öntöttvas tartály alján nem forró olaj, hanem simogatóan hűvös, sűrű grafitpor várta őket. A fekete szemcsék pillanatok alatt befedték a ruházatukat, tökéletesen beolajozva a legfinomabb ízületeket is.
A tartály alja hirtelen megemelkedett, és egy polírozott sárgaréz csúszdán át finom lendülettel lökött mindkettőjüket egy tágas, bársonnyal bélelt fülkébe. A fejük felett megszólalt a rézharang, de nem vészjóslóan, hanem dallamos, tiszta ütéssel.
– Lám, a szakszerű gondoskodás meghozza a gyümölcsét – mormolta Henderson, miközben merev végtagjai maguktól vettek fel egy elegáns, gáláns pózt. – Kifejezetten üdítő a társasági besorolás.
Az antikvárius válaszolni próbált, de a szája nem a saját akaratából nyílt ki: torkából megszólalt a mechanikus zenedoboz fémes, csilingelő keringője. A fülke üvegfalán túl egy fényűző, biedermeier szalon bontakozott ki. A mahlagóniasztalon álló óriási kandallóóra számlapja mögül két apró, rézből öntött alak lépett elő óránként – ők maguk. Nem selejtes ócskaságok voltak, hanem a szalon legértékesebb óraszerkezetének díszfigurái, akiknek minden emberinek hitt emléke csupán a rézhengerre karcolott barázdák játéka volt.
Henderson gépies mosollyal hajtott fejet a szalonban teázó hölgy felé, miközben a hátában halkan kattant az utolsó rugó.
A szoba túlsó sarkában, egy sötét tölgyfa szekrény mélyén hirtelen megreccsent egy elfeledett, zárható iratdoboz fedele.