53/2. Az árverési foglalat — Licit a homályban

A finom, fehér pamutkesztyűbe bújtatott ujjak habozás nélkül nyúltak a zöld posztón heverő rézkulcsért. Az antikvárius a füle mögött érezte a hideg verejtékcseppet: a gondolat, hogy egy gépies tekeréssel átadják az irányítást a saját mozgásuk fölött, jobban megrémítette, mint maga a sötét doboz.
– Tartsa magát egyenesen – sziszegte Henderson fojtottan, alig mozdítva a szája szélét. – Egy jó kiállású automaton mindig drágább. Ha a tekerést megfelelően kivitelezik, a térdízületeim még éppen kibírnak egy elegáns meghajlást.
A csipesz gazdája azonban nem az antikvárius háta felé nyúlt a kulccsal. Ehelyett a láda aljába épített, addig észrevétlen rézfoglalatba illesztette a tollat, majd határozott mozdulattal kétszer elfordította.
A várt kattogó gépzene helyett mély, fémes kongás rázta meg a zöld posztót. A nagyítós szemüveg mögött felvillant egy elégedett szempár. A falba épített rejtett csőrendszerből egy apró, selyemszalaggal átkötött kártya pottyant a kiadónyílásba, amelyen nem a teázó gyerekek nevét, hanem egy négyjegyű árverési tételszámot lehetett kiolvasni.
A vásárló szárazon felkuncogott, majd az asztal alatti karhoz nyúlt.
– A délutáni teázás csak a bemelegítés – suttogta a recsegő hang. – Az igazi gyűjtők a licit végén érkeznek.
A posztó alatt ekkor egy réztálca kezdett el lassan, elkerülhetetlenül lefelé ereszkedni a gépház homályába, ahonnan egy magányos rézcsengő ütemes tikk-takkolása hallatszott.