51/6. A lencse tükröződése — Pillanatkép a mozdulatlanságról

A talpazat lendületes perdülése kényszerű keringőre bírta a két összevarrt férfit. Az antikvárius mereven kinyújtott karral, mutatóujjával a mennyezet felé bökött, miközben Henderson egy féllábon egyensúlyozó akrobata tehetetlen pózába dermedt. A lorgnettes vásárló elégedetten csettintett, majd a bársony erszényből nem újabb érmét, hanem egy robusztus, harmonikás sárgaréz fényképezőgépet húzott elő, és egy összehajtható állványra szerelte.
– Ne merjen pislogni, Henderson – sziszegte az antikvárius a fogai közül, miközben a szerkezet által diktált ütemben pont a lencse felé fordult a feje. – A vakupor füstje alatt talán meglazíthatjuk a hajtóka varratait.
A vásárló azonban nem sietett. Komótosan beállította a rézkeretes optikát, és magasba emelte a magnéziumporos tálcát. A zenedoboz belső fogaskerekei egy éles kattanással reteszelték a két alak ízületeit: a kényszerű mozdulatlanság tökéletesen szimulálta a precíziós automata figurák kimértségét. A vakító villanás és az azt követő sűrű, kénes füstfelhő elborította a szalont.
Ám a várt megkönnyebbülés helyett a pódium alatti gépház újabb fémes kattanással reagált. Nem a vásárló gépéből esett ki a kész fotó: a vitrin belső talpazatának apró nyílásából egy frissen előhívott, még nedves cinkfotó csúszott befelé, egyenesen a belső minőségellenőrző szerkezetbe. A gép saját optikája készített látleletet a beállásukról.
A számláló 0044-re ugrott, a belső nyomtató pedig halk karcolással újabb papírcsíkot préselt ki Henderson cipőjének orrára: „Tartás: kiváló. Arckifejezés: indokolatlanul szorongó.”