51/2. A belső forgatag — Csillogó tantuszok

A férfi mellkasából fémes kattanás visszhangzott, mire a falióra ingája mozdulatlanná dermedt a bal oldali holtponton. Az antikvárius megkönnyebbülten sóhajtott fel – amennyire a közös zakóba préselt tüdeje engedte –, hiszen szentül hitte, a rejtélyes idegen végre a karbantartói mentőakciót készíti elő.
– Nyilvánvalóan a főmechanikus úr – suttogta Hendersonnak, miközben igyekezett megőrizni az úriemberhez méltó fagyos mosolyt. – Bizonyára rájött, hogy a mi keringőnk messze túllépi az ingyenes kirakati bemutatók kereteit, és most kiemeli a tengelyt.
A sötét köpenyes alak azonban nem nyúlt a rögzítőbilincsekhez. Ehelyett finom, elegáns mozdulattal előhúzott a zsebéből egy nehéz, csillogó réztantuszt, s kimérten hüvelykujjára illesztette. A két összevarrt férfi bizakodva figyelte a mozdulatot, meggyőződve arról, hogy a fényes érme csupán a kirakat elektromágneses zárjának kioldója.
A szerkezet válasza azonban messze nem a szabadság kattanása volt. A köpenyes figura a zsetont a talpazatukba rejtett, eddig észrevétlen nyílásba ejtette. A rézpénz csilingelve hullott alá a mélybe, s a bársony borítású padlólemez hirtelen gépies morajlással nyílt meg a lábuk alatt.
– Ez nem a kiadónyílás, kolléga! – lihegte Henderson, ahogy az altestüket tartó fogaskerekek nehézkesen süllyedni kezdtek a padlószint alá.
A kirakat csillogásában már csak a köpenyes alak mozdulatlan sziluettje látszott, amint egy újabb réztantusz fémes villanása csillant meg a sötétedő ujjak között.