Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
392/10. Az Időzített Kiállítás — A Gyűjtött Gyűjtő
A vitrin üvegét rázó zúgás mély, gépi dörejbe váltott át. Szenes úr ösztönösen elhúzódott, miközben a zsebóra vörös fénypontja figyelmeztetően égett. A ketyegés sürgetővé vált, visszaszámlálást sejtetve. „Visszaszámlálás? Mire?” – gondolta, ahogy az óra hideg féme égette kezét. A lánc és az „Emlékiratok” „ízléses kötelezettsége” már nem útmutatónak, hanem fenyegetésnek tűnt.
A zúgás hirtelen gépi kattanássá fajult, és a vitrin, eddig mozdíthatatlannak vélt börtöne, lassan, de érezhetően elindult egy belső pályán. Szenes úr elvesztette egyensúlyát, és az oldalára esett. Ekkor vette észre: a zsebórára szerelt lánc nem a zsebét, hanem a vitrin falán lévő apró rögzítési pontot kereste. A rögzítés nem a tárgyról, hanem *róla* szólt.
A vörös fény az órán stabilan világított, a PG monogram gúnyosan nézett rá. A „Prémium Gyűjtő” státusz nem azt jelentette, hogy ő gyűjt, hanem hogy *őt gyűjtik*. Minden, amit kapott – a sál, a pipa, a könyv, az óra és a lánc – az „ízléses kötelezettséget” teljesítette: egy élő kiállítási tárgy aprólékos karbantartását. Aktatáskája hiteles kiegészítővé, a meleg étel pedig egy kiállítási „példány” táplálási protokolljává vált.
Szenes úr szíve kihagyott egy ütemet. A remény kihunyt. Nem könyvtár, nem archívum rabja volt. Egy múzeum élő darabja lett, a „Prémium Gyűjtő” kiállítás legféltettebb darabja. Az idő, a tárgyak, a mozgás – minden egy nagyobb, automatizált gépezet része volt, amelynek célja az volt, hogy őt, Szenes urat, a „Gyűjtő Emlékiratai” főszereplőjét, a lehető legprémiumabb módon mutassa be. A vitrin megállt. Halk szisszenés hallatszott, majd egy újabb rekesz nyílt meg a mélyben, egy egészen másfajta kollekciót ígérve.
A zúgás hirtelen gépi kattanássá fajult, és a vitrin, eddig mozdíthatatlannak vélt börtöne, lassan, de érezhetően elindult egy belső pályán. Szenes úr elvesztette egyensúlyát, és az oldalára esett. Ekkor vette észre: a zsebórára szerelt lánc nem a zsebét, hanem a vitrin falán lévő apró rögzítési pontot kereste. A rögzítés nem a tárgyról, hanem *róla* szólt.
A vörös fény az órán stabilan világított, a PG monogram gúnyosan nézett rá. A „Prémium Gyűjtő” státusz nem azt jelentette, hogy ő gyűjt, hanem hogy *őt gyűjtik*. Minden, amit kapott – a sál, a pipa, a könyv, az óra és a lánc – az „ízléses kötelezettséget” teljesítette: egy élő kiállítási tárgy aprólékos karbantartását. Aktatáskája hiteles kiegészítővé, a meleg étel pedig egy kiállítási „példány” táplálási protokolljává vált.
Szenes úr szíve kihagyott egy ütemet. A remény kihunyt. Nem könyvtár, nem archívum rabja volt. Egy múzeum élő darabja lett, a „Prémium Gyűjtő” kiállítás legféltettebb darabja. Az idő, a tárgyak, a mozgás – minden egy nagyobb, automatizált gépezet része volt, amelynek célja az volt, hogy őt, Szenes urat, a „Gyűjtő Emlékiratai” főszereplőjét, a lehető legprémiumabb módon mutassa be. A vitrin megállt. Halk szisszenés hallatszott, majd egy újabb rekesz nyílt meg a mélyben, egy egészen másfajta kollekciót ígérve.
Ebben a részben
Szereplők
- szenes-ur
Helyszín
- fo-helyszin
Előző jelenet szereplői
- szenes-ur
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.