383/5. A doboz súlya — A kávé-rezonancia

A portalanítási elméletét gyorsan felülírta a „prioritáslista” nevű belső kényszer, mely szerint a doboz lezárása és feliratozása sürgősebb volt, mint a porcicák életének megkönnyítése. A rézszínű porszemcsét egy gondatlan mozdulattal söpörte le a viaszpecsétes fedélről, és az eltűnt a műhely padlójának végtelen szürke mélységeiben, ahol minden elfeledett apróság otthonra lelt. Mintha mi sem történt volna, nekigyűrkőzött a következő doboznak, mely ugyanolyan rejtélyes súllyal bírt, mint elődei, és ugyanolyan óvatossággal kellett kezelni.
Ahogy felemelte a soron következő, viaszpecséttel díszített, sötét tölgyfa ládát, melyet az antikvárius „felbecsülhetetlen értékű kacatként” aposztrofált, egy halk, mélyről jövő zörej hasított át a műhely csendjén. Nem az a fajta zaj volt, ami egy repedésből származik, inkább egy mély, rezonáló morajlás, mintha a falak maguk sóhajtottak volna fel a doboz súlya alatt. A csomagolósegéd azonnal odakapta a tekintetét a korábbi repedéshez. Az nem mozdult, de a drót, amit korábban megkocogtatott, most érezhetően jobban vibrált, mintha idegesen rángatózott volna.
„Na, tessék,” mormogta magának, a homlokráncolása most már inkább a szellemi erőfeszítés jele volt, mintsem puszta értetlenségé. „Valószínűleg csak a doboz súlya terheli meg a régi gerendázatot, ami aztán továbbadja a rezgést a falnak és az abba beépített, valószínűleg nem megfelelően rögzített villanyvezetéknek.” Persze, rézdrót, villanyvezeték. Ez logikusnak tűnt. Vagy legalábbis *annyira* logikusnak, amennyire egy ilyen helyzetben lennie kellett. A magyarázat legalábbis elűzte a gondolatot, hogy talán *nem* a villanyvezeték.
A falakon lévő furcsa jelek, amik korábban csak halvány, nedvesség okozta elszíneződéseknek tűntek, most mintha halványan, alig láthatóan pulzáltak volna a mély morajlással szinkronban. Vagy csak a szeme fáradt el a sok aprólékos munkától. Mindenesetre, a csomagolósegéd megrázta a fejét. „Túl sok a kávé,” döntötte el, majd óvatosan lerakta a dobozt az előkészítő asztalra, és elindult a műhely hátsó része felé, hogy előkeresse a speciális, viaszolt papírt, amivel a legérzékenyebb tárgyakat szokta bélelni. A doboz magától megremegett az asztalon, amikor elfordult. Egy halk, rézfényű *katt* hallatszott a fal felől.