383/6. A viaszolt papír — A szerkezeti visszacsatolás

A műhely hátsó szegletében uralkodó állandó félhomály mindig is remek mentséggel szolgált a csomagolósegéd számára. Ha valami nem úgy nézett ki, mint ahogy kellett volna, az egyszerűen a gyenge megvilágítás számlájára volt írható. A viaszolt papír súlyos tekercse a legfelső polcon pihent, szorosan egy rozsdás acélrugó és egy halom besárgult leltárív mellett.
Ahogy kinyújtotta a kezét a tekercsért, a fal felől érkező kattanást azonnal elkönyvelte a huzat és a hőtágulás elkerülhetetlen összefeszülésének. A régi házak gépészete – ha lehetett egyáltalán gépészetnek nevezni a falakban húzódó ismeretlen célú rézvezetékeket – saját életet élt. Ezt minden tapasztalt szakember tudta. Megmarkolta a papírt, mire a szomszédos acélrugó halkan megzendült, mintha válaszolt volna a mozdulatra.
– Csak a statikus feszültség – jegyezte meg félhangosan, és határozott léptekkel visszatért a csomagolóasztalhoz.
A sötét tölgyfa láda látszólag mozdulatlanul állt, bár a viaszpecsét széle mintha egyetlen milliméterrel közelebb került volna a lap széléhez. A csomagolósegéd nem méricskélt vonalzóval, így a különbséget a szemfáradtság természetes következményeként könyvelte el. Kiterítette a vastag, szürkés viaszos papírt az asztalra, és óvatosan felé emelte a ládát.
Amikor a fa alsó lapja hozzáért a papírhoz, a doboz belsejéből nem egyszerű koppanás hallatszott, hanem egy finom, fémes kattanás – mintha egy belső retesz ugrott volna a helyére a saját súlyától. A segéd megállt a mozdulat közepén. A papír felületén, pontosan a láda sarka alatt, apró, körkörös mintázat rajzolódott ki a porban, miközben a falban lévő drót felizzott a feszültségtől.