382/7. A pörgő számlálótárcsa — A mechanikus szinkronizáció

A sárgaréz tárcsa percenként százat kattanva pörgött visszafelé a szegélyléc mögötti sötétségben. Szenes úr szemei tágra nyíltak, miközben próbált egyetlen molekulányi levegőt sem beszívni; az övcsatja csillogása baljósan verte vissza a kézi fúró tompa fényét. Az ellenőr mellette annyira igyekezett mozdulatlanná válni, hogy még a pislogást is elfojtotta, nehogy a szemhéjának suhogása működésbe hozza az akusztikus szerkezetet.
– Gyönyörű visszaszámlálás! – csettintett a restaurátor, és leeresztette a fúrót, hogy közelebbről szemlélhesse a kioldómechanizmust. – Látják? A konstrukció automatikusan beméri a környező tárgyak súlypontját. Önök ketten páratlanul fegyelmezett kiállítási kellékek! Egyetlen rezzenéstelen alakzat!
Az új vevő reszkető térddel préselődött a láda oldalának, miközben a számláló eljutott a nullához. Egy éles, fémes csördüléssel egy apró, rugós fémkar pattant ki a parketta réséből, pontosan Szenes úr jobb lábbelijének orra elé. A kar végén egy miniatűr rézszorító zárt rá a cipő talpára, mintha csak a padlóhoz akarná láncolni az officialitás képviselőjét.
– Zseniális rögzítési elv – suttogta lelkesen a szakember, és előhúzott a zsebéből egy apró, számozott sárgaréz kulcsot. – Most már garantáltan nem dől el a kompozíció a szállítmányozás során.
Az ellenőr torkából csupán egy erőtlen nyüszítés futott ki, miközben a sötét falüreg mélyén egy vékony acélhuzalon függő, apró fogaskerék lassan ereszkedni kezdett a mélybe.