380/3. A parketta rése — A mechanikus huzat

Szenes úr önkéntelenül elrántotta a lábát a felragyogó fénycsíktól, s ezzel a lendülettel a tenyerére tapadt selyemkefét is a mellkasához szorította. A tintás sörték sötét, szabványos bélyegzőnyomot hagytak a zakóján, de ez most a legkevésbé sem foglalkoztatta.
– Pincei huzat – jelentette ki az ellenőr rekedten, miközben próbált még szorosabban az ajtókerethez simulni. – A régi épületekben a padló alatti légrések télen felhalmozzák a túlnyomást. A fény pedig... puszta statikus kisülés. Vagy egy tükröződés a szomszédos udvarról.
– Egy pincei huzatnak ritkán van ólomíze, és még ritkábban világít ilyen makacsul egyenes vonalban – jegyezte meg az új vevő, bár a hangja árulkodóan megremegett. Lassan térdre ereszkedett a szellőzőrács mellett, s zsebéből előhúzott egy réz pengéjű zsebkést, hogy meglazítsa a rács megvetemedett csavarjait.
Amikor a kefe tintás sörtéi végre leváltak Szenes úr meleg bőréről és csikordulva felkoppantak a parkettán, a szellőzőrács mögött száraz, fémes kattanás hallatszott. Nem a bádogdoboz óraműve volt az: a padlólemez alatt egy keskeny sárgaréz szalag indult meg lassan, mint valami elfeledett, mechanikus futószalag.
– Ne nyúljon hozzá! – sziszegte az ellenőr, de már késő volt. A rács billenőnyílásán keresztül egy apró, sorszámozott fémlemez emelkedett a felszínre, s megállt egyenesen az új vevő kinyújtott késének pengéjén.