380/2. A mechanikus visszhang — A technikai félreértés

– Csupán egy beépített óramű – jegyezte meg az új vevő, és bár a hangja érezhetően megcsuklott, igyekezett szakértő kifejezést erőltetni az arcára. – A régebbi bádogdobozokba gyakran szereltek párátlanító rugókat. A kulcs kiemelkedése tiszta hidraulika: sűrített levegő és egy kis kenőolaj.
Szenes úr bizonytalanul pillantott a tenyerére tapadt selyemkefére. Az átminősítési eljárás ugyan hivatalosan lezárult, de a félelem még nem szivárgott ki a szobából. Óvatosan kinyújtotta szabad ujjait a lebegni látszó rézkulcs felé, kínosan ügyelve arra, hogy a tintás kefe ne érjen a szűz fémfelszínhez.
– Ha tiszta hidraulika, miért felel meg a kattogás ritmusa a selejtezési jegyzék ütemezésének? – kérdezte fojtott sziszegéssel az ellenőr, aki az ajtófélfának lapulva figyelte a fejleményeket. Reszkető kézzel próbálta helyreigazítani a szigorú állami pecsétnyomót a mappáján, ám a tintapárna teljesen kiszáradt.
Mielőtt Szenes úr megérinthette volna a kulcsot, a fali kattogás hirtelen megszakadt. A bádogdoboz oldalán lévő apró illesztés finom csikordulással elpattant, s a rézkulcs nem lefelé süllyedt, hanem oldalra dőlt, mint egy befejezetlen számláló mutatója. A fal mögötti vakolat mélyén valami nehéz sárgaréz szerkezet mozdult el.
Az új vevő hátralépett egy lépést, s szárazon megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, a leltár nem üres volt – suttogta –, hanem egyszerűen várakozási üzemmódban állt.
A szobában hirtelen felparázslott egy vékony, keskeny fénycsík a parketta réseiben, s a láda melletti szellőzőrácsból hűvös, ólomízű huzat csapott fel.