380/4. A számozott fémlemez — A mechanikus leltárjel

Az új vevő óvatosan felemelte a zsebkést, a pengén egyensúlyozva a vékony fémlemezkét. A sárgaréz lapocskán mélyen beütött számok sora állt, s mellette egy apró, kör alakú furat, amelyből halvány, füstszagú meleg levegő szivárgott.
– Ez egy csőposta-biléta – szögezte le Szenes úr, miközben a zakóján maradt fekete tintafoltot próbálta elsimítani. – Az épület eredetileg a Központi Irattár levéltári kirendeltsége volt. Nyilván egy beragadt szállítmány kinyomódása.
– Egy hatvan évvel ezelőtti csőposta nem bocsát ki friss, ólomízű ózont – vetette ellen az ellenőr, s szemüvegét az orrára tolva hajolt a szalag fölé. – Ráadásul a sorszám... ez nem iktatószám. Ez a mai dátum, az ebédszünet pontos kezdetével.
A parketta alól halk, folyamatos ketyegés indult meg, mint egy nagyméretű ingaóra, amelyik most talált rá a saját ütemére. A sárgaréz szalag a rács mögött megállt, de a fal tövében, közvetlenül a bádogdoboz mellett, a vakolatból apró porszemek pergetek le a padlóra.
– Ha a leltár része, akkor be kell vezetnünk a selejtezési jegyzőkönyvbe – mormolta az ellenőr, és a táskájáért nyúlt, de a keze megállt a levegőben. A rézbiléta a kés pengéjén magától oldalra fordult, mintha keresne valamit.