379/8. A fémes csengés — A helyszíni átsorolás

Az ellenőr óvatosan átlépett a szomszédos aktatár homályos küszöbén. A fémes csengés forrása egy sarokban álló, megfakult tölgyfa állványon pihenő rézszerkezet volt: nem pénztárgép, hanem egy múlt századi mechanikus iktatóóra, amelynek apró fiókja most résnyire nyitva tátongott.
Szenes úr szorosan a nyomában haladt, kivasalt selyemkeféjével a kezében, mint aki bármelyik pillanatban készen áll lecsapni egy szabálytalanul kószáló bürokratikus mulasztásra. Magában morogva méregette a falak mentén sorakozó, mennyezetig érő iratrendezőket.
– Ez a berendezés nem szerepel a mai szemletervben – állapította meg az ellenőr, miközben zsebéből egy száraz műanyag vonalzót halászott elő, hogy azzal piszkálja meg a kinyílt fiókot. – A kiegészítő helyiségek auditja csak jövő kedden esedékes.
– Ez nem kiegészítő helyiség, hanem az átminősítési váró – jegyezte meg mögöttük az új vevő, aki megfontolt léptekkel követte őket, és száraz tenyérrel végigsimított a rézszerkezet hideg szélén. – Amint a tinta megkővült, a szoba elveszítette eredeti helyrajzi számát.
A csengő fiókjából egy vékony, rézbe maratott névtábla ugrott ki. Az ellenőr lehajolt, majd pápaszemét az orrára tolva elhűlve olvasta a frissen gravírozott betűket. A táblán Szenes úr neve állt, mellette a tisztséggel: Használt selyemkefe-tartozék.
A szomszédos helyiségben maradt utazóláda ekkor fémesszenvedélyű, halk morajjal elmozdult a parkettán, mintha elállná a visszavezető utat.