379/7. A negyedik példány — A leltári átsorolás

Az ellenőr két ujjal óvatosan benyúlt a résbe, és a várt hivatalos papírívek helyett egyetlen finom műselyem szalagot húzott elő. A szalag végén szenes úr selyemkeféje lógott, tökéletesen lelapítva, mintha egy nehéz hivatali gőzhenger ment volna át rajta. A szőrök között egy apró, élénkpiros iktatóbélyegző virított: Selejtezve – hatáskörön kívül.
Szenes úr gyanakvóan közelebb lépett, lesöpörte a finom hamut a hajtókájáról, majd határozott mozdulattal elvette a kivasalt szerszámot.
– Ez a saját leltári vagyonom volt – morogta, és hüvelykujjával megpróbálta felborzolni a sörtéket, de azok mereven őrizték az új, szögletes formájukat. – A selyemszálak garanciálisak.
– A garancia a harmadik ajtajukon túl érvényét veszti – jelentette ki az új vevő, miközben átsétált az íróasztal túloldalára. Összefont karral figyelte, ahogy az utazóláda fedele halk, fémesszenvedélyű kattanással lezárul. – De ha a fiók kinyílt, az azt jelenti, hogy az átirányítást a rendszer elfogadta. Most már az önök feladata a helyszíni jegyzőkönyv lezárása.
Az ellenőr zavartan megköszörülte a torkát. Előhúzott egy újabb üres űrlapot, de a tintatartóba mártott tolla szárazon karcolta a papírt: a fekete tinta sűrű, üvegszerű kővé dermedt a tartály alján.
Ekkor a szomszédos helyiség felől halk, fémes csengőszó ütötte meg a fülüket – mint amikor egy matuzsálemi korú pénztárgép fiókja magától kicsapódik.