379/9. A tenyérhez tapadt selyemkefe — A katalógushatály

Szenes úr felháborodottan megigazította a zakója hajtókáját, de mielőtt tiltakozhatott volna, a kezében tartott selyemkefe szippantó hangot adott, és szorosan a tenyeréhez tapadt. A sörték finom, elektromos rezgésbe kezdtek, mintha a férfi bőréből próbálnának leltári azonosítót kinyerni.
– Ez súlyos eljárási hiba! – jelentette ki az ellenőr, miközben műanyag vonalójával óvatosan oldalba bökte a helyiség kijáratát eltorlaszoló utazóládát. – Egy köztisztviselő nem minősíthető át alkatrésszé előzetes fegyelmi tárgyalás és legalább három tanú jelenléte nélkül.
Az új vevő halkan felkacagott, és felhajtotta az iktatóóra rézfedelét. A fogaskerekek között egy parányi, beszáradt tintapárna forgott körbe, amely minden egyes fordulattal újabb sorszámot nyomtatott a szobában lebegő porszemekre.
– A szabályzat nem ismer személyeket, csak tételeket – jegyezte meg a vevő, és mutatóujjával a mennyezetig érő iratrendezőkre mutatott. – Ha a szoba átminősült váróvá, a benne tartózkodó tárgyak felveszik a legközelebbi katalóguscédula tulajdonságait. Ön például jelenleg egy lezáratlan iratcsomó.
Az ellenőr megdermedt, a vonalzó kipottyant a kezéből, és meglepő módon nem koppant a parkettán, hanem hangtalanul elmerült a szőnyeg mintázatában. Szenes úr eközben próbálta lefejteni tenyeréről a kefét, de a selyemszálak már a csuklójáig fondorodtak.
Ekkor az aktatár hátsó falán lévő keskeny szellőzőnyílásból halk, ritmikus sziszegés hallatszott, mintha egy láthatatlan nyomdaipari gép engedné ki a felesleges gőzt.