377/6. A leltári átminősítés — A végleges iktatás

Szenes úr komótosan lehajolt a forgó rézkulcsért, de mielőtt ujjai elérték volna a parkettát, a kulcs magától felemelkedett, és hajszálpontosan becsusszant a zöld kalapos úr mellényzsebébe. A számláló nem gördült tovább: huszonkilencről egyetlen éles kattanással nullára csapódott.
– Gratulálok – mondta Szenes úr, s a nehéz öntöttvas bélyegzőt ezúttal nem a nyomtatványra, hanem a látogató bőrtáskájának sima oldalára ütötte. A friss, kékes tuskör azonnal beleszívódott a bőrbe, s sárgarézzel futtatott iktatószámként ragyogott fel: Tétel 377/6 – Selejtezve.
A zöld kalapos úr meplepetten pislogott, majd megpróbált hátralépni, ám a cipője talpában lévő apró fémrögzítők már elválaszthatatlanul egybeolvadtak a padlóréz szegélyével. A zakója gombjai végérvényesen elcsöndesedtek, ahogy a testét borító szövet lassan felvette a hivatali iktatómappák merev, préselt tartását.
– De hiszen én az eladó voltam! – tiltakozott rekedten, bár a hangja már úgy csörgött, mint az irattári fiókok mélyén lapuló sárgaréz alátétek.
– Az eladási szándék a huszonkilences kód szerint automatikusan átminősül átadási kötelezettséggé – magyarázta Szenes úr végtelen türelemmel, miközben gondosan elrendezte az asztalon a tintapárnát. – Ön mostantól a harminchetesszámú gyűjtemény legépszerűbb darabja. Kérem, tartsa meg a kalapját, a leltározók kedvelik a karakteres fejfedőket.
Az iratszekrény alsó, eddig észrevétlen rekesze magától kigördült, s a zöld kalapos úr – anélkül, hogy egyetlen izmát megmozdíthatta volna – finom, gördülékeny ívben hátrafelé dőlt, pontosan kitöltve a fiók bükkfa bélelését. A fémkeret halk szisszenéssel záródott be mögötte.
A csendben csak a hátsó folyosó felől hallatszott egy távoli, nehéz tölgyfa ajtó nyikordulása, ahonnan finom levendulaillat és friss mész szaga szivárgott elő.