367/4. A menetrendi szinkron — A kollektív hipotézis

A vevő igyekezett megtartani a tudományos hidegfejűségét. Gyorsan felállított egy újabb, megnyugtató hipotézist: ez nem lehet más, mint egy jól szervezett akusztikai villámcsődület, vagy egy városi pszichológiai kísérlet a tömegközlekedési ingerekről. A fővárosiak híresek voltak az efféle bizarr, szociológiai performanszokról.
Óvatosan megragadta a kapaszkodót, ám amint a csuklójában ismét megszólalt az a száraz, fémes kattanás – *klikk* –, a tizenkét utas feje egyszerre, mechanikus pontossággal billent jobbra. A tekintetük várakozón szegeződött a kocsi végében álló alak felé, aki eddig a sötét sarokban rejtőzött.
– Elnézést, ez a járat a körút felé megy? – kérdezte a vevő, remélve, hogy a saját, józan hangja végre megtöri a nyomasztó szinkront.
A kalauz lassan megfordult. Egyenruhájának sárgaréz gombjai pontosan a vevő belső ketyegésének ritmusára csillantak meg a halvány neonszórásban. Nem szólalt meg, csupán felemelte a saját sárgaréz csatos kötetét, és a vevő felé fordította a címlapot. A bőrkötésbe vésett betűk nem utcaneveket formáztak, hanem a vevő saját nevét – alatta egy sebesen csökkenő, háromjegyű számsorral.
A villamos ekkor zökkenőmentesen lefordult a megszokott sínpárról, és behajtott egy sötét, levendulaszagú alagútba, ahol a sínek közt apró, sárgaréz fogaskerekek szikráztak a homályban.