367/5. Az alagút kalibrációja — A visszaszámlált menetdíj

A levendulaszagú alagút mélyén a villamos kerekei már nem csikorogtak a síneken, hanem finom, olajozott csilingeléssel pattogtak az egymásba kapcsolódó réz fogaskerekeken. A vevő elszántan próbálta visszanyerni tudományos szkepticizmusát. Elvégre a fővárosban teljesen megszokott volt, hogy a közlekedési vállalat kísérleti, tematikus éjszakai járatokkal tesztelje az utasok stressztűrését.
– Ugye ez egy interaktív színházi performansz? – kérdezte a kalauztól, miközben a bőrkötésen kerengő számláló átlépte a nyolcvankilencet.
A kalauz nem felelt, csupán riadtan megigazította a sapkáját, és szaggatottan pillantott a fegyelmezetten ülő tizenkét utasra. Úgy tűnt, a férfi jobban retteg a következő szakasztól, mint maga a vevő. A kocsi végül egy hatalmas, rézlemezekkel burkolt alsó csarnokban állt meg, ahol a falakból nem hirdetőplakátok, hanem óriási ingák és számlálótárcsák lógott alá.
– Első zóna, leltári átszállás – nyögte ki a kalauz remegő szájszéllel, majd egy sárgaréz lyukasztóval a vevő csuklójára csapott.
A kattanásra a belső ritmus egy pillanatra kihagyott, de a bőrkötésen a számok még gyorsabban kezdtek peregni lefelé. A tizenkét utas mechanikus egyszerre állt fel, és sorban kiléptek a peronra, ahol egyetlen sárgaréz tábla állt: *Hiányellenőrző állomás*.