367/1. A cseredarab — Az új ketyegés

Az antikvárius elégedett mosolya szélesedett. „Látja? Teljesen zökkenőmentes garanciális ügyintézés. A hibás azonosító chip selejtezése megtörtént. Most már csak a cseredarabot kell átvennie.” A vevő, elgémberedett csuklójával, melyben még élesen érezte a chip kihúzásának szúró fájdalmát, lehorzsolt tenyérrel nyúlt a ládába. Ott pihent az új, de furcsán ismerős kötet. Pontosan ugyanolyan borító, ugyanolyan gerinc, mintha ikertestvére lenne az imént kivett darabnak.
Óvatosan felemelte. Súlya, tapintása, illata – minden megegyezett az előzővel. A fülében eközben egy halk, de kitartó ketyegés erősödött, mintha egy apró óraművet helyeztek volna a koponyájába a chip helyére. Az antikvárius már a pult mögött sürgött, mit sem sejtve a belső zenekarról.
„Kérem, a szokásos átvételi protokollnak megfelelően írja alá itt.” Egy újabb, hosszú űrlapot tolt elé, apró betűkkel. Az első sor: „Ezennel igazolom, hogy az Átadás-Átvételi jegyzőkönyvben rögzített kötetet hibátlan állapotban, a garanciális feltételeknek megfelelően átvettem…” Az aláírás helye alatt egy rézszínű pecsétnyomó jele vöröslött.
„De… ez ugyanaz a könyv! Hogy lehet ez garanciális csere?” – kérdezte a vevő. Az antikvárius szemei megvillantak. „Pontosan! Legkorszerűbb replikációs technológiával készült. Garancia, minőség, és a rendszer elégedett. A régi bejegyzés törölve, az új rögzítve. Teljesen szabályos.”
A vevő szívében és fülében is felgyorsult valami. Két ritmus harcolt egymással a testében. Végül aláírta az űrlapot, kezén furcsa melegséget érezve. Az antikvárius elégedetten vette el a papírt. „Remek! Akkor kellemes olvasást!” A vevő, a furcsán ismerős könyvvel és az új belső ritmussal a zsebében, lassan elindult az ajtó felé. Kint az utcán a kis rézkulcs továbbra is észrevétlen maradt. Ahogy kilépett az üzletből, halk fémkattogás hallatszott a hátsó szobából, mintha egy újabb sorszámozó szerkezet indult volna be.