367/2. A fantomzaj — A szinkronizált ritmus

Kint az utcán a hűvös esti szél sem tudta elnyomni a koponyájában lüktető új ritmust. A vevő a halántékát dörzsölte, abban a megingathatatlan hitben, hogy csupán a mikrosebészeti chip-eltávolítás utóhatásáról, afféle idegi fantomzajról van szó. Az orvosi szakirodalom úgyis tele van hasonló esetekkel: ha kitépnek egy garanciális alkatrészt, a szövetek még napokig hallani vélik a megszűnt frekvenciát.
Megállt az első utcalámpa sárgás fényében, és felnyitotta a cserekötetet. A papír illata és a kötés textúrája tökéletes másolata volt a korábbinak, ám a betűk mintha óvatosan lebegtek volna a lapon. Minden egyes belső ketyenésre egy-egy írásjel halványodott el, hogy a helyét egy apró, fekete pont foglalja el. „Optikai illúzió, tiszta fáradtság” – dörmögte a vevő, s tovább indult.
A léptei azonban már nem a saját akaratát követték. A cipősarka pontosan a fejében zajló óramű ütemére csapódott a macskakövekhöz. Klakk, klakk, klakk. Az utca túlsó oldalán egy magányos alak haladt, s a vevő döbbenten vette észre, hogy az idegen léptei milliméterre pontosan szinkronban vannak az övéivel. Amikor megtorpant, az alak is mozdulatlanná dermedt.
A vevő a kabátja zsebébe süllyesztette a könyvet. A borító nem volt hideg: ütemesen lüktetett, s a rezgés lassan szivárgott át az ujjhegyein keresztül a csuklójába. A garanciális csere nem lezárult a boltból való kilépéssel, hanem épp most terjedt át a csontjaira.
A távolban megszólalt a városháza toronyórája, de a megszokott harangszó helyett csupán egy jól ismert, fémlemezre zuhanó papírcsík sziszegő hangja szállt a háztetők felett.