366/2. A zárt utazóláda — A kötelező önkiszolgálás

– Én... én biztosan nem nyúlok abba bele – nyögte ki a régi vevő, miközben hátráló sarka veszélyesen közel került a pult melletti réshez. – Maga az antikvárius. Ez az ön feladata.
Az antikvárius sajnálkozó kifejezést erőltetett az arcára, bár a szeme meg sem rebbent. Egy ápolt, hegyes mutatóujjal a pult mögött függő, megsárgult fémkeretes hirdetményre mutatott.
– A garanciális szabályzat háromszázhatvanhatos cikkelye egyértelmű – felelte hűvös, kimért hangon. – A panaszolt kötetek cseréje kizárólag a vásárló közvetlen, manuális közreműködésével történhet. A személyzet nem nyúlhat a zárt tárolóhoz, mert az érvénytelenítené a bürokratikus folyamatot.
– De hisz sziszeg! – mutatott a vevő reszkető ujjával a résnyire nyílt utazóládára, ahonnan sárgás porszemcsék csaptak fel.
– Csupán az akusztikai páramentesítő – nyugtatta a kereskedő, és lassú mozdulattal elsimította a regiszter lapjait. – A prémium kötések igénylik a belső mikroklímát. Lépjen közelebb, emelje fel a fedelet, és emelje ki a cserepéldányt. A garanciajegyet itt helyben pecsételem.
A vevő lassan tehetett egy tétova lépést előre. A rézpántok mögül ekkor halk, ritmikus kattogás szűrődött ki, mintha egy eltemetett óraszerkezet próbálna utolérni egy elmaradt másodpercet.