364/5. A nullpont fordulata — Az üzemi nyitás

A kijelző átlendült a nullán. A fenyegető ketyegés helyét egy fémes, meglepően vidám csengetés vette át, mintha egy békebeli pénztárgép fiókja ugrott volna ki. A sűrű levendulagőz csatornázott sugárban szippantódott vissza a pult réseibe, mintha az egész illatpárolgás csupán látomás lett volna.
„Látják? Csupán egy szokásos rendszerfrissítés,” lihegte az új vevő, miközben gyanakvóan megtörölte izzadó homlokát. A hangja bizonytalansága azonban nem tévesztett meg senkit; a tweedkabátja gallérja félrecsúszott, ujjai pedig még mindig vibráltak a fojtott dühtől.
Az antikvárius nem várt további szakmai magyarázatokra. Megragadta a pult szélén pihenő forró rézkapszulát, amely most halkan sziszegett, és a pult mögötti nehéz tölgyfa ajtó felé fordult. „Elegem van a leltári trükkökből! A levendulának a kertben a helye, maga pedig azonnal megmutatja, mi van a számlák mögött!”
A régi vevő élesen felhorkant, és szorosan a sarkában maradt. „A madárkámat akarom. Ha az a mechanikus szörnyeteg darálta be, maga fizeti meg az eszmei értékét, hallja?”
Az antikvárius berúgta a hátsó szoba ajtaját. A porlepte félhomályban nem a megszokott könyvtornyok fogadták őket: a szoba közepén egy rézcsövekből és szíjakból álló, halk gőzzel sziszegő szerkezet állt. Tetején egyetlen óriási, tölcséres mikrofon hajlott a padló sötét nyílása fölé.
A cső mélyéről ekkor egy fémes, lassan kaparászó hang ütötte meg a fülüket.