364/4. A ketyegő leltár — Az illatos fenyegetés

A halk, szabályos ketyegés felgyorsult. Az antikvárius reszkető kezében a rézkapszula mintha egyre súlyosabbá vált volna, maga is átvéve a gépies ritmust. A mérleg kijelzője, amely addig üresen pislogott, most vörösen izzó számokat rajzolt ki: 00:00:10. Egy visszaszámlálás kezdődött, amihez képest a levendulafelhő már nem is tűnt olyan ártatlannak.
„Ez… ez nem szerepel a leltárban,” motyogta az antikvárius, mintha a szavakat is a sűrű párából préselné ki. A fémkapszula forrósága égette a tenyerét, a gőzök pedig nem csupán orvosi tisztaságot, de valami mélyen gyomorból jövő, édesen fanyar szagot is hoztak magukkal.
Az új vevő görcsösen megmarkolta a tweedkabátja gallérját. „Csak egy biztonsági protokoll. Automatikus önellenőrzés. A levendula természetesen segít a rendszer egységeinek stabilizálásában. Különösen a váratlan túlterhelés esetén. Teljesen ártalmatlan.” Szavai azonban remegtek, és tekintete idegesen cikázott a kapszula és a visszaszámláló között.
A régi vevő, aki addig a polcok mögött lapult, most előbújt, szemei tágra nyíltak. „És a madárka? Az a néma madárka? Ő is a „rendszer egysége” volt? Ez az egész egy hamis leltár, ugye? Egy csapda!” A hisztériája áthatolt a levendulás ködön.
A ketyegés átcsapott egy halk, reszelős, egyenletes zúgásba. A hang a pult alól jött, mélyről, mintha valami mechanikus fogsor lassan, de könyörtelenül őrölne. A vörösen izzó számok már csak ötöt mutattak. A levendulaillat pedig egyre sűrűbbé, már-már tapinthatóvá vált, mintha valami láthatatlan gőzkamra aktiválódott volna a bolt szívében.