364/3. A levendulás gőzkamra — A hamis leltár

A rézszegélyes fiók mélyéről egy fémes kattanás kíséretében apró, hengeres rézkapszula fordult elő. A tömény levendulafelhő szinte megállt a levegőben, megnehezítve a légzést, s vékony kékes páraként ülepedett a pult polírozott lapjára.
– Csupán aromaterápiás porvédelem – magyarázta készségesen a tweedkabátos új vevő, miközben óvatosan hátrált egy lépést a pulttól. – A ritka kötetek korhadó papírja rendkívül hálás a növényi esszenciákért. Megóvja az ólmos kötést az oxidációtól. Kár lenne felkavarni a kedélyeket egy egyszerű automatizált karbantartási ciklus miatt.
Az antikvárius reszkető kézzel nyúlt a kapszuláért. A fém jéghideg volt, s a felületébe vésett apró furatokból finom gőz sziszegett ki. A régi vevő szeme tágra nyílt a rémülettől; hátrálva szorult be a közeli polcok árnyékába, mintha a levendulaillat maga jelentene közvetlen fenyegetést.
– És a madárka? – suttogta szaggatottan a régi vevő, gyanakvóan tekintve a párolgó kapszulára. – Az is ebbe a rekeszbe került?
– Micsoda képtelenség! – horkant fel az új vevő, bár szorongó tekintete mást árult el. – A madárka csupán egy ódivatú akusztikai kalibrációs eszköz volt. Ez a könyv pedig… puszta leltári tétel. Semmi több.
Az antikvárius a pult mélyére pillantott. A mérleg kijelzőjén a számok hirtelen törlődtek, s a sárgaréz számlap mögül egy halk, szabályos ketyegés indult el, mintha egy rejtett mechanizmus megkezdte volna a visszaszámlálást.