362/4. A rézcsipesz érintése — A zárolott nyugta

A rézcsipesz nem várt türelmesen. Egyetlen villanással ragadta meg a pulton csúszó második ezüstérmét, majd egy gyors húzással visszarántotta azt a tölgyfaszekrény sötétjébe. A mélyből csilingelő hang helyett azonban száraz, gépies kattanás hallatszott, mintha egy zárszerkezet reteszelődött volna el.
– Remek, a tranzakció első fázisa sikeresen lezárult – kényszerített ki az antikvárius egy sárga mosolyt az arcára, miközben próbált minél messzebb húzódni a bútortól. – A gépezet most az adminisztratív jóváhagyásra vár. Csupán egy apró, formális igazolás.
A nő nem mozdult, de a tekintete hidegebbre váltott, mint a márványpult. A sárga papírcsík a kulcslyukban újból megrándult, és friss, még meleg tintával nyomtatta ki a következő sort: „Követelés frissítve: Bizonylat kiadása kizárólag a vevő bal hüvelykujjának lenyomatával érvényesíthető.”
Az antikvárius idegesen kapkodott a levegőért, miközben a szekrényajtó mögül egy finoman megmunkált, tintás bélyegzőpárnára hasonlító fémlemez emelkedett ki a résben. A rézcsipesz most a vevő kesztyűs keze felé mutatott, mint egy szigorú számtanóra-tanár mutatópálcája.
A nő lassan lehúzta a finom bőrből készült kesztyűt. Ujjai fehérek és szokatlanul hidegek voltak. Az antikvárius megdermedt: a számla elmaradt, a kamat behajtása pedig nem pénzben kért folytatást. A sötét sarkokban álló könyvespolcok felől halk, papírszerű sóhajtás futott végig.