362/5. A hideg ujjnyomat — A garanciális zálog

A vásárló egyetlen megingás nélkül nyomta rá csupasz, jéghideg hüvelykujját a kiemelkedő fémlemezre. A tölgyfaszekrény mélyén apró fogaskerekek láncreakciója indult be: száraz sziszegés kíséretében a bélyegzőpárna nem tintát hagyott a bőrén, hanem finom, ezüstös porszemcséket szívott magába a felületéről.
– Látja? Egy teljesen megszokott, kontaktus alapú minőségbiztosítási mérés – igyekezett az antikvárius egy laza kézlegyintéssel tisztázni a helyzetet, bár a tekintete vadul ugrált a pult és a szobasarok sötétje között. – A szerkezet csupán ellenőrzi a vásárló elektrosztatikus töltését, nehogy a nyugta papírja szétmálljon a kéz melegétől.
A szekrény bensejéből elégedett morajlás hallatszott, mintha egy nehéz fagolyó gurult volna végig egy lejtős fémcsatornán. A kulcslyuk újabb, vakítóan fehér papírcsíkot lökött ki magából. A rányomtatott szürke betűk ezúttal egyetlen tömör mondatot formáztak: „Zálog regisztrálva. A garancia időtartama a vevő fennmaradó szívveréseinek számára átszámítva.”
A nő nem riadt meg; halvány, óvatos mosoly jelent meg a szája szélén, miközben lassan visszahúzta a kesztyűjét. Az antikvárius már épp megkönnyebbülten kiengedte volna a tüdejéből a bent rekedt levegőt, amikor a pult alsó lapja alól halk fémes kattanással egy kis rézrekesz csúszott elő. A rekeszben nem a várt nyugta feküdt, hanem egy apró, felhúzható mechanikus óramű, amely egyenletesen, fémesen ketyegni kezdett.