362/3. A behajtott kamat — Az elmaradt nyugta

Az ezüstérme halkan pörögve tűnt el a tölgyfaszekrény résszé nyílt ajtajának sötétjében. Odabent egy fémes, tompa pendülés jelzése hallatszott, mintha egy mélyre rejtett persely nyelte volna el a fémkorongot. A kattogás egy pillanatra megtorpant, majd a kulcslyukból lógó sárga papírcsík hirtelen megrándult, és újabb kattogó betűsor jelent meg a felületén: „Részletfizetés regisztrálva. Fennmaradó egyenleg: két érme és egy hitelesített ujjnyomat.”
– Teljesen átlagos karbantartási díj! – sietett leszögezni az antikvárius, miközben homlokáról egy kövér izzadságcseppet törölt le az ingujjával. – A bútorzatba szerelt akusztikai modul időnként önköltségi alapon frissíti a belső szellőzést. Egyfajta automatizált borravaló a szúelleni védelemért.
A nő hideg tekintetével a pultot pásztázta. Nem szólt semmit, csupán finoman meglendítette bőrkesztyűs kezét, mintha a nyugtára várna. Ám még mielőtt az antikvárius megmarkolhatott volna egy üres számlatömböt, a második ezüstérme is mozgásba lendült a polírozott fán. Egyenletes, halk sercegéssel haladt a rés felé, mintha egy láthatatlan mágnes vonzaná a sötétségbe.
Ekkor a szekrényajtó réséből lassan kibukkant egy vékony, sárgarézből megmunkált mechanikus csipesz, és türelmetlenül kopogni kezdett a fa peremén.