361/2. Az illatos kötet — A csendes ígéret

A halk, ritmikus kattanás, mely a bolt hátsó, elzárt részéből szűrődött ki, kissé felerősödött, már nem csupán egy feledésbe merült írógép halk zaja, hanem egy sokkal precízebb, fémesebb ütem. Az antikvárius idegesen megköszörülte a torkát. A nő azonban mintha meg sem hallotta volna, tekintete továbbra is a bársony párnán pihenő kötetre tapadt. Kesztyűs keze lassan kinyúlt, ujjai finoman végigsimítottak a puha, sima bőrgerincen, mely mintha még a frissességétől gőzölögne. A pult régi fája halkan megreccsent a nő súlytalan érintésétől.
„Kivételes darab, hölgyem, a legfinomabb kézműves munka,” – mondta az antikvárius, hangja egy árnyalattal magasabbra szökött, ahogy a kattogás egyre kitartóbban lüktetett a háttérben. Próbálta palástolni az arcán átsuhanó aggodalmat. – „Semmi sem zavarja majd meg az olvasás nyugalmát, garantálom. Teljesen… *nyugodt* alapanyagból készült.” Egy ideges mosoly suhant át az arcán, miközben tekintetével fürkészte, a nő észrevette-e a zaj forrását.
A nő mélyen beleszimatolt a kötetbe, szemei lehunyva. „Ez az illat…” – suttogta, szinte önkívületben. „Mintha mesélni akarna. Mint egy régi napló, ami tele van… emlékekkel.” A prémium bőr illatát most valami édes, szinte fanyar aroma egészítette ki, egy furcsa, felismerhető szag, ami belengte a levegőt. Egy pillanatra megdermedt, mintha a könyv legmélyebb titkaiba látna. Ebben a pillanatban a kattogás hirtelen abbamaradt. Teljes csend lett, olyan hirtelen és váratlanul, hogy szinte nyomasztóan hatott a bolt félhomályában.
„Látja?” – sietett megjegyezni az antikvárius, ujjával megkopogtatva a pultot, mintha az ő érdeme lenne a hirtelen nyugalom. – „Teljesen csendes. A legkorszerűbb eljárásoknak köszönhető. Néha akad persze egy kis… *utórezgés*, de az is pillanatok alatt megszűnik, ígérem.” Ezzel egyidejűleg feszülten figyelte a nő arcát, kezét idegesen dörzsölte a kötényén.
A nő lassan kinyitotta a szemét, melyek felcsillantak a homályban. Tekintete megállt az antikváriuson, egy pillanatnyi, átható pillantás erejéig, majd visszatért a kötetre. „Érdekes” – mondta, hangjában egy leheletnyi, alig hallható gúnnyal. „Akkor ez a könyv *annyira* beszédes, hogy már a hangját is el kellett fojtani? Vagy csak… mélyen alszik?” Finom ujjával megkocogtatta a borítót, mintha fel akarná ébreszteni. Ekkor, a pult alatt egy halk, alig hallható nyikkanás tört fel, mintha egy régi rugó engedne el.