358/7. A beszorult rakomány — A besorolási patthelyzet

A plüssbélésű rekesz egyetlen határozott lendülettel surrant be a sötét lejtőn, magával ragadva a vásárló tompa, bársonyba fojtott kétségbeesését. Az antikvárius rémülten nyúlt a falba süllyesztett vészleállító gomb felé, ám a gépezet azonnal résen volt: a sárgaréz kar visszacsapódott, és egy újabb, áttetsző papírcsíkot nyomott a boltos tenyerébe „Kézi beavatkozási illeték megfizetve” felirattal.
– Álljon meg! Ez egy fizetővendég, nem postai küldemény! – kiáltotta az antikvárius a tátongó nyílás felé, de a berendezés csak egy elégedett szisszenéssel nyugtázta a szóbeli észrevételt, mint hivatalos minőségi panaszt.
Ekkor a szabadon maradt sínpályán végre átverekedte magát a féltékeny utazóláda. Sarokvasai szikrát szórtak a kőlapon, ahogy felbőszült tömegként vetette magát a lejtő szája felé. Szó sem volt mentőakcióról: csikorgó pántjai világossá tették, hogy elszántan követeli a saját, meghiúsult prémium besorolását. Megtorpanás nélkül zúdult be a szűk torokba, ahol a vaskos fatest és a lejáró azonnal ádáz küzdelembe kezdett.
A továbbító csúszda félúton fennakadt. A Mélyraktár sötétjéből csontszáraz, gépies kattogás hallatszott, mintha a csomagválogató egy túlméretezett érmét próbálna átpréselni a nyílásán. A nyakasan beszorult utazóláda mögött a fém csapóajtó hirtelen visszacsapódott, végleg elvágva a külvilági fényt.
A fal mögül ekkor finom, eddig nem hallott akusztikai jelzés zümmögött fel. Az antikvárius a szekrény kulcslyukára tapasztotta a szemét: odabent, az átmeneti aktatár homályában egy rézhenger lassan forgásba kezdett.