358/2. A dobozolt törlesztés — A szabványosított feladás

A sárgás kartonlap mintázata meglepő pontossággal követte a vásárló alkatának körvonalait. Mielőtt a férfi hátraléphetett volna, a padlóból előpattanó finom acélkarok összekattantak a bokája körül, és a kemény papíridomok száraz reccsenéssel hajoltak fel a szárai mentén.
– Álljon meg! Én nem egyértelműsítettem semmilyen feladási szándékot! – háborgott a vevő, miközben elkeseredetten próbálta kitépni a lábát a dobozkezdeményből.
– A rendszer nem igényli a szándék nyilatkozatát, csupán a hiányzó összeget – felelte az antikvárius, és hűvös nyugalommal leemelt a polcról egy tekercs széles, barnás ragasztószalagot. – A díjbekérő automatikusan postai tételként definiálja az alacsony likviditású látogatókat. A feladási díj ráadásul kedvezőbb, mint a várakozási illeték.
Az utazóláda egy apró, fémes reccsenéssel közelebb gördült a mérleghez, mintha csak az átvételi elismervényt várná. A padló alatti szivattyú sziszegése mélyült, s a pult széléből egy zöldes tintával nyomtatott címke bukkant elő, melyen már ott állt a férfi becsült térfogata.
A vevő kétségbeesésében a kabátja belső zsebéhez nyúlt, és kinyújtott ujjaival megragadott valami hideg, nehéz tárgyat. A csomagológép rugói erre megtorpantak egy ütemre, s a hátsó szoba felől egy gőzölgő papírcsík kúszott be a küszöb alatt.